Magyar történelmünk egyik leggyászosabb napja 1920. június 4., a trianoni békediktátum aláírásának a napja. A Magyar Országgyűlés 2010. évi XLV. törvénye rendelkezik a Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről: „a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, amelynek államhatárok feletti összetartozása valóság, és a magyarok önazonosságának meghatározó eleme.”

Talán az egyik legaktuálisabb kérdés vagy gond a felvidéki magyarság életében és jövőjét tekintve az összetartozás fogalma. Kivel? Hogyan? Miért? Tehetnénk fel a kérdéseket a hátunk mögött lévő parlamenti választások tükrében. Egyáltalán képesek, hajlandóak vagyunk-e a közös párbeszédre, valós vagy vélt sérelmeink háttérbe szorítására? Tudunk-e nemzetben, jövőben, közösségben gondolkodni?

Trianon gyásznapján ezek a kérdések is aktuálisak. A történelmi tények tükrében, amelynek következtében meghúzták a határokat és elszakítottak bennünket az anyaországtól, igenis fontos kérdések jövőnk szempontjából. A trianoni fájdalomra minden magyarnak kötelező az emlékezés. Ugyanakkor nem szabad a múltba temetnünk sorsunkat és tenyerünkbe takarni arcunkat. A jövőt kell építenünk Trianon romjain, amelyet folyamatosan ledönthetünk a lélek és a tettek erejével. Az összetartozás olyan erős köteléket építhet ki bennünk, amelyet világi nagyhatalmak és szerződések, diktátumok nem választhatnak szét. Ahhoz, hogy ezt minden nemzettestvérünk megértse, egy közös akarat kell, és tiszta szív! Kezet nyújtani egymásnak és segíteni a bajban magyar a magyarnak. Sokszor könnyebb kimondani, mint megtenni. De bajban ismeri meg az ember a barátját! A 2013-as árvíz erre is nagyszerű példa volt, hiszen szülőföldünkön, de az anyaországban is közös erővel segítettünk a hömpölygő áradat megfékezésében, vállvetve küzdöttünk az ár ellen! Ugyanezt láthatjuk, most is, amikor a kárpátaljai magyar testvéreinknek van szükségük ránk. Összetartozunk lélekben és szívben, csak közösen kell az első lépéseket megtennünk egymás felé.

A kicsinyes pártpolitikai viták nem vezetnek eredményrenod2

Ilyen esetben a közösség a szenvedő alanya a két fél torzsalkodásának. Amennyiben nem indul a Felvidéken is a közös párbeszéd azokkal, akik hajlandóak párbeszédet folytatni, és nem csak egy szűk körben gondolkodni, hanem egész közösségben, akkor a jövő harcát egyedül kell vállalnunk. A harc pedig nem másról szól, mint iskoláinkról, templomainkról, kulturális szervezeteinkről, anyanyelvünkről. Az összetartozás érzését kell megélnünk a mindennapokban, azokon a társadalmi, egyházi, kulturális eseményeken, amelyen közösségünk együtt van.

Pió atya – aki ötven éven át viselte Jézus sebeit – nyilatkozta, hogy irigyli a magyarokat, küldetésük miatt. Vajon mi a küldetésünk nekünk a Felvidéken Trianon után? Véleményem szerint megmaradni magyarnak szülőföldünkön, és a szív, valamint az összefogás erejével legyőzni az 1920-as trianoni határokat.  A nemzeti megújulás mindnyájunkon múlik, éljünk bárhol is. Feladatunk van itt, a szülőföldünkön, ahová a Teremtő állított bennünket. Minden magyarnak feladata és kötelessége nemzete megbecsülése és megvédése, az összetartozás hitének ápolása.

Ne feledjük, hogy csakis egy egészséges jövőkép kialakítása és a jövő fiatalságának tudatos nevelése adhat reményt nemzeti értékeink megbecsülésére, magyar közösségünk fennmaradására a Felvidéken. Ezt szolgálja az emléknap gondolata is. Az egész Kárpát-medencét ellepik a diákok a különböző városokban, falvakban és az anyaországiak a felvidéki vagy erdélyi magyar iskolatársaiknál emlékeznek erre a napra. Ilyen formában is legyőzhetjük Trianont!

Sokan mondják, miért kell gyászolni, folyton sírni, a múlton merengeni? Én azt mondom, nem kell, nem szabad. De emlékezni kell, ahogy minden népnek megvan a maga kálváriája, holokausztja, úgy nekünk is megadatott. Pappváry Elemérné Sziklay Szeréna Magyar Hiszekegy c. versében olvashatjuk: „Magyar! te most árva, elhagyott, veszendő, Minden nemzetek közt lenn a földön fekvő, Magyar legyen hited s tied a jövendő.” Már csak meg kell fogadnunk e sorok írójának üzenetét, és a jövőn kell dolgoznunk. Ehhez azonban hiánycikk a Felvidéken az összetartozás.

Tegyünk érte, hogy ne így legyen!

Karaffa Attila