Menyhárt József egy bejegyzést tett közzé.

Imi,

drága barátom!
Ma eltemettünk Téged.
(Vagyis: dehogy!)

Fura volt.
Főleg azért, mert nem hittem el az egészet.
Olyan volt, mint egy vicc.
Végig vártam, hogy kilépsz a temető hóval nehezült tujái közül, kulcsaid csörrennek a csípődre csatolt kulcstartón, hajad összefogva, szemed huncut: és nevetünk az egész felhajtáson...
(Hogy megint kinevetjük a világot...)

De nem így történt.
Nagyon nem így.
(Sőt.)

Helyette ott álltunk, árván, fázott a lábunk; s ami még rosszabb: fázott bennünk a Hiányod!
Hidegen, kérlelhetetlen februári hidegen.
Tavasztalan hidegséggel.

(Ezt láttam Henyo szemében.
Ezt láttam Veréb Ati, Karcsi, Katika, Pityuka, Deni, Csánó Tomi, Meszi szemében.
Ezt láttam Mindenki szemében.
Persze, lehet, hogy túlzok...
...de az is lehet, hogy nem.)

Imi, amikor elvitték a tested, amikor elvitték közülünk, na, azt a zavarodottságot kellett volna látnod!
(De hisz láttad:-)
Álltunk.
Egymást nézve.
Hogy akkor most hogyan tovább?
Merre? (Milyen fekvésben?)

Álltunk, mint a megriadt gyerekek.
Álltunk, mint a fiaid, lányaid.
Álltunk, mint az árvák...

És aztán arra gondoltam, hogy nem Téged, hanem magunkat siratjuk.
És aztán arra is gondoltam: hé! Te nem erre tanítottál minket!
Nem a magunk siratására: sokkal inkább a magunk osztogatására...

Imi, bizarr, de még ma is összehoztál minket! Még ma is tanítottál minket...
Mindenféle embereket, ilyen vagy olyan világlátással...

Imi,
drága barátom!
Ma eltemettünk Téged.

Vagyis: dehogy!
Élsz bennünk.

Hogy továbbadjunk...