Több mint három éve tart a helyben topogás a végelgyengülés előtt álló oktatásügy körül Szlovákiában. Pontosabban: a nemzetiségi (értsd: magyar) iskolák „tizedelésének” tárgyában – mert értelemszerűen minket ez izgat elsősorban. Bár szlovák alapiskolákat is érint, ám azok esetében „csak” logisztikai problémáról van szó –, amire a hírhedt Čaplovič-féle törvény tette fel a koronát a szomorú következményekkel járó osztálylétszámokkal. Ezek úgy váltak kötelezővé, hogy ugyan nagylelkűen megengedték az önkormányzatoknak, tartsák el az iskolát, de majd a minisztérium dönthet a létükről. Az osztálylétszámok gyalázatos ötletét azóta is mindenki úgy járta körbe, hogy hosszú távú (komplex) megoldási javaslatot nem alakított ki. Az alkotmányellenes „reformot” azonban alapból azóta sem támadta meg senki, csak a toldozás-foldozás, ötletelés zajlik folyamatosan.

A mostani kormány (amely programjában állítólag „összesimította” a négyesfogat prioritásainak kilencven százalékát) nekiveselkedett, és azt hitte, átvágta a gordiuszi csomót: nagy kegyesen javasolja a minimális osztálylétszámra vonatkozó megkötés érvénytelenítését, maradhatnak tehát a kislétszámú osztályok. Alapfokon, alsó tagozaton. Egyszer csak, honnan, honnan nem, kiderült, hogy az alapiskolás gyerekek képzése nem fejeződik be a negyedik osztályban. Van ötödik, hatodik, hetedik, nyolcadik, sőt kilencedik osztály is. Legalábbis a teljes szervezettségű alapiskolákban, amelyekben a létszámlimit megmaradt. Erre lép ismét a kormány. Jöhet a következő módosítás, amely várhatóan itt is eltörli azt a bizonyos alsó „plafont”.

Csakhogy ezzel a sok ötleteléssel, tili-tolival igazából nem oldódik meg semmi. Mert az alapvető gond - az iskolák finanszírozása - továbbra is megoldatlan marad.

Kérdés persze ezek után is akad:

1. Vajon mi alkotja a négyesfogat programjainak azt a bizonyos 4 x 90%-át (pártonként, vagyis összesen 360%-ot), ami a kormányprogramba bekerült, ha az oktatásügy igazi megreformálása, fenntarthatósága és átfogó rendezése ennyire újsütetű probléma lett? (Igaz, a matematikában a 360 fok visszatérést jelent az eredeti állapothoz, hiába tették meg a teljes kört.)
2. Melyik minisztérium berkeiből sarjad ki az oktatásügyet érintő legújabb megoldás ötlete? A közlekedési, vagy az egészségügyi minisztériumból? (Hogy aztán az ötletet az oktatási minisztérium lesöpörje az asztalról. Vagy csak egy ördögi színjáték része az egész?)
3. Ki súgja meg végre a kormánynak (amely azért van, hogy ismerje a problémát), hogy az egész iskolarendszer akkor lesz fenntartható, ha az állam biztosítja a finanszírozását?
4. Hosszú a választási időszak, vajon belefér-e a vége felé a középiskolák témája is? Vagy addig azok is kimúlhatnak?
5. A sok szakpolitikus ráébred-e végre, hogy az ún. fejpénz (a tanulók létszáma után fizetett normatív állami támogatás) köszönő viszonyban sincs a minőségi oktatással? Az csak az iskolák versenyeztetéséről szól. Pedig hát – sportnyelven folytatva – az oktatás nem úszóverseny.

Pillanatnyilag úgy fest az egész, mint amikor a beteget otthagyják a kórházi ágyon, és nem adnak neki gyógyszert. Gyógyuljon meg, ahogy tud. Mi megadtuk neki a lehetőséget, mondja a kormány. Ha nem gyógyul meg, majd az agyonterhelt önkormányzatokban találjuk meg a bűnbakot, mint már annyiszor az elmúlt években. Végső soron nincs új a nap alatt: idestova nyolc éve az állam pazarlását is nekik kellett „összetakarékoskodniuk”.

Őry Péter,
az MKP ügyvivő elnökségének tagja