Az út nemcsak felfelé, lefelé is vezethet
2010. már. 19(2010.03.16. - Csáky Pál blogbejegyzése) - Ilyenkor, nemzeti ünnepünk táján talán jut egy kis időnk arra is, hogy elgondolkodjunk néhány történelmi összefüggésen. S nemcsak a másfél évszázad előtt történtek vonatkozásában.
Nemrégiben emlékeztünk meg az – úgymond – bársonyos forradalom huszadik évfordulójáról. Szlovákiában eme vonatkozásban a legszínvonalasabb összejövetelt szerintem az MKP szervezte a Selye János Egyetemen. Intellektuálisan izgalmas találkozó volt, az összefoglalója megtalálható az MKP honlapján.
A részletek szükséges taglalása mellett talán nem haszontalan feltenni néhány alapkérdést is. Az első: jobban élünk-e, mint huszonöt évvel ezelőtt? Értelmesebb viszonyok között élünk-e, teljesebb-e az életünk, mint volt a létező szocializmusban?
Az első kérdésre a válasz bizonyára igen – de ez az igen óvatos véleménynyilvánítás lehet csupán. A rendszerváltásnak vannak vesztesei is, erről nem szabad megfeledkezni. S azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy bár a szabadság foka, amellyel élhetünk, kétségkívül sokkal magasabb, mint a letűnt rendszerben volt, az akkori politikai jellegű kiszolgáltatottság helyett más jellegű – gazdasági, szociális – félelmek és kiszolgáltatottságok jelentek meg, amelyek szintén nem segítik elő életminőségünk javítását. S emberként sem lettünk jobbak az összességükben jobb körülmények hatására. Az életünk némiképp teljesebb, jóval szabadabb, mint volt, ám át van itatva kellemetlen manipulációkkal, s ez az állapot még messze van a megálmodott, igazi demokráciáktól.
Érdekes talán megnézni azt is, nemzeti szinten mit sikerült elérni az egyes népeknek. A lehetőségek korlátozott volta miatt csak a visegrádi négyekre szorítkozhatunk, s azt is csupán távirati stílusban elemezhetjük.
A csehek kétségkívül a legnyugatibb gondolkodású szláv nép, mentalitásukat nagyban meghatározta a német befolyás. Számukra kilencven után a prioritás az volt, hogy mielőbb betagozódjanak a nyugat-európai demokráciák sorába, a gazdaságukat működő piacgazdasággá építsék át, s az is mielőbb betagozódjon a világgazdaságba. Ezeket a célokat szerintem sikerült elérniük, így Csehországra, mint többé-kevésbé sikertörténetre tekinthetünk. Amit viszont nagyon nem sikerült levetkőzniük, az a kiscseh bumfordizmus, amely például a svejki attitűd egyik alapeleme is. Ebből fakadóan a politikai elitjük például tavaly múlta alul magát hihetetlen módon, amikor megbuktatták kormányukat: az EU regnáló kormányát. Úgy gondolom, ezzel a lépéssel komoly csapást mértek saját nemzetközi jó hírükre.
Lengyelország számára a cél talán három pontban foglalható össze. A gazdaságukat illetően ugyanaz a helyzet, mint a cseheknél – azzal a nüánszbeli különbséggel, hogy a lengyel mezőgazdaság sorsa – nagyságánál és struktúrájánál fogva – máig komoly kérdéseket vet fel. A V4-ek közül ők engedték be az országba legkevésbé a multikat, s ez a viszonylagos önállóság a gazdasági válság idején pozitívumként jelent meg számukra.
Politikailag számukra volt talán a legfontosabb, hogy a szovjet-orosz érdekszférától minél távolabb manőverezzék magukat, s bizonyára ez motiválta őket abban is, hogy minél szorosabb kapcsolatok kiépítésére törekedjenek az Egyesült Államokkal.
Bizonyára van egy hatalmi álmuk is, amely az ország történelméből, a nép mentalitásából és az ország nagyságából fakad: elérni egyfajta középhatalmi státust. Az ún. weimari együttműködés némileg eme gondolatmenetnek engedelmeskedve jött létre, ám az inkább egy formális tapasz inkább, mint valós potenciál. S belpolitikai szempontból bizony bukdácsolt is Lengyelország eleget az elmúlt két évtizedben. Bizonyára a történelmük és a mentalitásuk együtthatása okozhatta, hogy a politikai inga eddig náluk lengett ki a leginkább korlátlanul az elmúlt húsz évben az egyes választások során.
Magyarország politikai szempontból jó pozícióból indult, ám pénzügyi szempontból a legeladósodottabbak közé tartozott. Gazdaságát a leggyorsabban tudta átalakítani, tekintettel arra, hogy a nyolcvanas években itt már megengedték az alternatív gazdasági formák bizonyos fokú tevékenységét. Az ország, a társadalom számára azonban nagy kolonc a kádári szocializáció, annak minden vonatkozásával.
A nyugati rendszerekbe való betagozódása gyors és hatékony volt, belpolitikailag azonban bosszantó vargabetűket produkált, s így súlyával, potenciáljával összehasonlítva eléggé alulteljesített. Fölösleges energiákat pazarolt el olyan dolgokra, amelyek végül nem bizonyultak értékállónak (lásd pl.: száz napos program 2002-ben).
Szlovákia 1991-től egyre határozottabban sodródott afelé, hogy befejezze nemzeti emancipációs folyamatát, az önálló ország létrehozatalát. A V4-ek közül kétségkívül a legnagyobb és a legunszimpatikusabb politikai-társadalmi bukfenceket produkálta, s miután létre is jött az önálló állam, a jelek szerint máig nem sikerült egyértelmű módon eldönteni, milyen legyen minőségében, belső vonatkozásaiban. A V4-ek közül a szlovákság egy része hajlamos leginkább arra, hogy negatívan (a magyarokkal szemben) definiálja önmagát, s eme negatív öndefinícióból néha hihetetlenül zavaros konklúziók kerülnek felszínre. Legalább a politikai elitnek ideje lenne megtanulni, hogy az állam léte nem lehet öncél, s az a fontos kérdés, hogy milyen életminőséget képes biztosítani MINDEN polgárának, megkerülhetetlen téma.
