Az új szlovák kormánykoalíció (Smer-SD–SNS–Most-Híd–Sieť) nyilvánosságra hozta a következő négy évre vonatkozó kormányprogramját. Bennünket a mintegy hetven oldalas dokumentumból természetesen elsősorban azok a célkitűzések érdekelnek, amelyek a Szlovákiában élő magyarság sorsát befolyásolják majd a következő négy évben. Sok meglepetésre természetesen nem számítottunk.
Hiába keresnénk például a szlovákiai magyarokat traumatizáló, alkotmányellenes állampolgársági törvény módosításának, vagy a rosszemlékű és a szlovákiai magyarokat mai napig diszkrimináló Beneš-dekrétumok eltörlésének szándékát. Žák-Malina Hedvig ügyének Magyarországra történő „átpasszolása” sem nevezhető a szlovák jogállamiság győzelmének (ezt még az előző kormány igazságügy-minisztere lépte meg), hiszen az ügyet nem rendezték megnyugtatóan, és nem kértek bocsánatot a hölgytől a több mint tíz éve tartó zaklatásért. A kormány belügyminisztere ugyanaz a Robert Kaliňák, a kormányfő ugyanaz a Robert Fico, akik annak idején nyomás alá helyezték a nyomozó szerveket és az ügyészséget. Azt sem tudni, mi lesz a sorsa az MKP által összegyűjtött több mint 80 ezer aláírásnak, amely a népszavazásokról szóló törvény módosítására szólítja fel a kormányzatot.
Kielemeznek bennünket?
Hivatalos nyelvhasználatunkkal kapcsolatban leszögezi a program, hogy a nemzetiségileg vegyesen lakott területeken „elemzéseket fog végeztetni”, és ennek alapján megteremti a feltételeket a jövőben az érvényes törvény és jelenlegi gyakorlat összehangolására. Elemzések helyett talán célszerűbb lenne a törvények megváltoztatásán gondolkodni – például a szlovákiai magyar szakmai és civil szervezetek aktív részvételével.
Egyébként is a kormányprogramban a nemzeti kisebbségekről szóló fejezet közel felét a roma lakosság felzárkóztatására vonatkozó elképzelések teszik ki, „hátrányos kommunák integrációja” címszó alatt. A romakérdés külön fejezetet érdemelt volna, mint ahogy a nemzetiségek is. A kettő összemosása a problémák elkendőzését és az őszinte megoldáskeresés hiányát tükrözi.
Hiába keresnénk a kormány programjában a dél-szlovákiai inrastruktúra fejlesztésének egyértelmű, számon kérhető beindítását. Hiányzik a prioritások közül a dél-szlovákiai gyorsforgalmi út megépítésének szándéka, pontosabban: csupán papíron szerepel. Pedig „a kormány kiemelt figyelmet fog fordítani a közlekedési infrastruktúra építésére és modernizálására azokban a régiókban, amelyek a legkevésbé fejlettek közé tartoznak, miután további fejlődésük egyik alapvető feltétele az úthálózat fejlesztése”. Ezek a prioritások a D1-es autópálya befejezése után léphetnek „tervezgetési fázisba”. Magyarán, az R2-es, R3-as, R4-es és az R7-es gyorsforgalmi út megépül (beleértve a Pozsony–Komárom és Zólyom–Kassa vonalat is). Majd, egyszer. Négy év nagy idő, addig el lehet szöszmötölni a tervekkel. Pontos választ ugyanis hiába keresnénk arra a kérdésre, mely útszakaszok építését fogja a közlekedésügyi tárca elkezdeni a déli régiókban, s hogy miből akarja azt finanszírozni.
A gazdaság vonatkozásában a program legfontosabb kitétele az ország régiói közti különbségek felszámolásának, a hátrányos helyzetű vidékek felzárkóztatásának szándéka. A kormány 2016-ban törvénnyel meghatározott határidőn belül jóváhagyja a legkevésbé fejlett járások felzárkózásának tervét, ami többek között az ide sorolt Losonci, Rimaszombati, Nagykürtösi, Rozsnyói és Tőketerebesi járásokat is érinti. A kormány tervezi a kedvezőtlen helyzetben lévő járások támogatási körének további bővítését. Hogy miben merül ki ez a támogatás, nem tudni, de némi támpontot adhat, hogy a jelenlegi kormánykoalíció három pártja az elmúlt 10 évben is „irányította” az országot. Csak megjegyzem, hogy a leszakadt régiók felzárkóztatása ama 10 évben is mindig kiemelt cél volt, de sajnos csak az is maradt…
Stratégia nélküli stratégia
Több mint sokatmondó a kormányprogramban Dél-Szlovákia vonatkozásában, hogy a stratégiai beruházásokkal mindössze két rövid, semmitmondó fejezet foglalkozik, ebben a fejezetben utalást sem találunk a régiók közti egyenetlenségek kiküszöbölésére, arra, hogyan képzeli el a kormány a leszakadt vidékekre irányuló stratégiai beruházások növelését. A munkanélküliség csökkentésére vonatkozó tervek elnagyoltak, s bár a program 100 000 új munkahely létrehozását vizionálja, arra nézvést semmi konkrétumot nem találunk – a már említett támogatásokon kívül –, hogy azok a régiók, ahol legmagasabb a munkanélküliségi arány, hogyan jelennek meg az ország fejlesztési térképén. Ha csak nem tekintjük ígéretnek az efféle homályos megfogalmazásokat: „A kormány támogatja azokat a gazdasági ágazatokat és régiókat, amelyek jellegükből adódóan alkalmasak munkát adni a hosszú ideje munka nélkül levő polgárok számára.”
Kulturális „autonómia”
A nemzetiségi kultúra támogatását is új alapokra helyezné a kormány: törvényt készít elő egy nemzetiségi kulturális alap létrehozására, amely rendszeres támogatást biztosítana a Szlovák Köztársaság területén élő nemzetiségek kulturális és művészeti tevékenységére. Ezt az egyik koalíciós párt (Most-Híd) nagy előszeretettel kommunikálja kulturális autonómiaként. Pedig csak arról van szó, hogy az eddigi támogatási rendszert bővítenék ki egy, az Audiovizuális és Művészeti Alap mintájára létrehozott alappal. Arról természetesen nem esik szó, hogy milyen szerv működtetné az alapot. A Most-Híd egy ilyen törvény elfogadására már az előző kormányzás vége felé tett egy halvány kísérletet.
A kisebbségi támogatáspolitikával foglalkozó fejezet a kötelező körök (a nemzeti kisebbségek identitásának, nyelvének, kulturájának és hagyományainak megőrzése) mellett tartalmaz néhány konkrétumot is. Támogatja a nemzetiségek által lakott területeken a kisiskolák (magyar és szlovák tannyelvűek egyaránt) felmentését a kötelező kvótarendszer alól. Ezzel egyidejűleg támogatja az anyanyelvi alapiskolákat látogatók útiköltségéhez való hozzájárulást abban az esetben, amennyiben az adott településen nincs ilyen jellegű képzés. Csak a gyakorlat fogja megmutatni, miként értelmezhető a nemzeti kisebbségek anyanyelvi oktatásának fejlesztésére fordított támogatás növelése, ami szintén szerepel a programban. Némi előrelépést jelent, hogy legalább szándék szinten bekerült a szlovák nyelv tanítása módszertanának megváltoztatása a nemzetiségi iskolákban. Ez azonban még nem jelenti automatikusan a szlovák nyelv idegen nyelvi módszertannal történő oktatásátl.
A legnagyobb gond az oktatásüggyel, hogy a kormány nem tervezi a „fejpénzen” alapuló finanszírozás megváltoztatását. Ezzel tovább folyik majd az iskolák versenyzése a diákokért (pontosabban a szülőkért), ami nem minőséget, hanem továbbra is egyfajta kiszorítósdit eredményez. Ráadásul az oktatásügyet nem lehet pusztán önmagában, a társadalmi gondok egyéb szegmenseitől (egyes vidékek elnéptelenedése, munkanélküliség stb.) különválasztva kezelni. A fenntartó önkormányzatoknak azután is megoldhatatlan feladat lesz eltartani egy-egy kisiskolát, ha száz egyéb gondja marad, és nincs biztosítva a forrás. Ezen csak az önkormányzatok tehermentesítése, illetve az adórendszer gyökeres átlakítása segíthetne. A kormányprogramban ennek nem sok jelét látni.
Ami a magyar vonatkozású részeket illeti, talán egyedül a külpolitika területén lelhetünk fel bíztató jeleket, mert a program kiemelt prioritásai között szerepel a Visegrádi Négyek partnerségének elmélyítése, pozíciójuk erősítése az Európa Unión belül.
Talán legelképesztőbb fejezete a kormányprogramnak „Az extrémizmus elleni megelőzés” című fejezet. Ebből kiderül, hogy az oktatási minisztérium több figyelmet akar szentelni a rasszista, a xenofób és az extrém megnyilvánulások megelőzésének. Abszolút téves a szélsőséges társadalmi jelenségek elleni „harcot” egy minisztérium kompetenciájává tenni. De ha már így van, a felülvizsgálatot talán az alapiskolás történelemkönyvek szellemiségének felülvizsgálatával kellene kezdeni. Az idegengyűlölet, a sovinizmus magjai ugyanis ott vannak elhintve. A hazugságoktól, féligazságoktól hemzsegő történelemszemlélet nem tud kialakítani egészséges nemzettudatot sem a szlovák, sem a magyar diákoknál (utóbbiak szlovák tankönyvek lefordított verzióit használják). Némely tankönyvben a fasiszta Szlovák Államot úgy jellemzik, mint amely „ugyan rossz volt”, de a szlovákok jólétét eredményezte. A rendszerváltás előtti kommunista rendszerről csak frázisok jelennek meg, a gyerekekben nem alakul ki a diktatúráról semmilyen kép. A kisebbségi oktatást érintő tankönyveket is megemlítik, de nagyon homályosan. Nem derül ki belőle, bővül-e a használható tankönyvek köre, vagy – a régi gyakorlatot felmelegítve – valamely SNS-közeli tankönyvkiadó nyer újabb pályázatokat.
Újratöltött ötletek
Találunk viszont bőven olyan passzusokat a kormányprogramban, amelyek régi ötletek és ígéretek leporolását tálalják, mint például a Nemzeti Futballstadion megépítése, amelyre a Fico-kormány még 2012-ben kötelezettséget vállalt. Az egykori Slovan-stadion helyén azóta is egy óriási gödör éktelenkedik. A leporolt témák közt szerepel például a mohi atomerőmű 3. és 4. blokkjának megépítése, amelyet Fico kormánya már 2006-ban támogatott. Tíz évvel később ismét azt ígéri, hogy megteremti az építés feltételeit. Ugyancsak régi, 2006-os téma az államigazgatás informatikai átalakítása. Időközben elköltöttek 900 millió eurót, hogy most újra megfogalmazhassák ugyanazokat a terveket. Hasonló a helyzet az egészségügy eHealth (elektronizált egészségügy) fejezetével, amit 2012-ben ígértek beindítani. Most 2017-re ígérik ugyanezt. A lassú bírósági eljárások megszüntetését ugyancsak 2006-ban ígérte Fico kormánya, majd 2012-ben ezt is megismételte. A szlovákiai bíróságok az Európai Unióban azóta is a leglassúbbak közé tartoznak. Az új kormányprogram ismét megígéri a javulást. Akárcsak a vagyoni eredetvizsgálatot, amelyett 2002 óta folyamatosan készítgetnek. Az ország hadseregének modernizációját is 2012-ben ígérte meg Robert Fico akkori kormányfő, azzal, hogy lecserélik a régi szovjet fegyvereket.
A kormányprogram azt türözi, hogy a különböző értékrendet és politikai célokat képviselő pártok „felparcellázták” egymás közt az egész társadalmat. Hogy ezt meddig lehet egyensúlyban tartani, nagy kérdés.
Őry Péter, az MKP ügyvivő elnökségének tagja
