„Békét, békét a világnak,
De ne zsarnokkénytől,
Békét csupán a szabadság
Fölszentelt kezéből.”

                               Petőfi Sándor

             A napokban 1848-49 hőseire emlékezünk. Nemzeti történelmünk egyik legdicsőbb korszakára, amikor a közös cél és közös érdek eggyé kovácsolta a nemzetet, s az egységből fakadó erő alapjaiban rengette meg a kor társadalmát.

A forradalom és szabadságharc vezérei közül kevesen, vagy talán senki sem kívánt hőssé válni. A korszak politikusai, Kossuth és Széchenyi hittek az egységes nemzet teremtő erejében és személyes példájukon keresztül e hitet tömegeknek tudták átadni. Szavaik és cselekedeteik egybe forrtak, amit ígértek, azt tették, s képesek voltak „leborulni a nemzet nagysága előtt”.

A szabadságharc tábornokai szintén maguk vívták ki a tiszteletet katonáik körében. Meggyőződésük, ami szerint esküjükhöz kell hűnek maradniuk, nem a császárhoz, olyan vezérré tette őket, akikért és akikkel érdemes volt küzdeni.

A „szellem emberei” – írók, költők – Petőfivel az élen új hazáról álmodtak, egy szabad, szellemiekben és anyagiakban gyarapodó hazáról, amely maga dönt sorsáról.

Március hősei nem akartak viszályt, és főleg nem akartak háborút. Új alapokra kívánták helyezni a két nemzet – az osztrák és a magyar – viszonyát, mégpedig az egyenlőség elve alapján. Békés megoldást kerestek, kiegyezést – két egyenlő fél tárgyalását. A vélt vagy valós hatalmi fölény és arrogancia, a felsőbbrendűségi érzés ezt kizárta. Az „alárendelt” fél, a magyarok nem kértek alamizsnát, készek voltak követelni, kiharcolni jogos jussukat.

Március idusán a bátrakat ünnepeljük. Azokat, akik személyes érdekeiket félretéve, magukat nem kímélve hitték, hogy győzelemre vihetik a közös ügyet: elérhetik az áhított szabadságot.